Cikkek, írások

Már a cím is sokat sejtető, de itt kötelességem külön is felhívni minden gyenge idegzetű olvasó figyelmét, a lentebb következő történet alkalmas a nyugalom megzavarására, és talán semmilyen korosztálynak sem javasolt elolvasni szülői felügyelet nélkül! Mindenesetre, felettébb ajánlott egy százas csomag papírzsepi bekészítése!

Első felvonás

No kérem, az úgy kezdődött, hogy a baráti társaságunk besózott hátsójú párosa Ancsi és Gábor gondolt egy merészet, és meghirdetett egy 36 órás horgász-összejövetelt a tavaly a Peca Tusa sorozatban debütált Szászpa tóra. A remek memóriával megáldott olvasó talán emlékezhet, hogy egy korábbi irományomban gyakorlatilag szerelmet vallottam ennek a víznek, így nem volt kétséges, hogy ott a helyem nekem is ezen a rendhagyó időtartamú versengésen. Boci Barátom is azonnal igent mondott az invitálásomnak, de később egy ballagás becsúszó szereléssel elvette Tőle a lehetőséget. (Ajjaj, a vuvuzela az agyamra ment?!)

Nem maradtam azonban sokáig stégtárs nélkül. (Tudniillik, Szászpán gondosan kialakított kő- illetve fastégek várják a horgászokat, és a nagy érdeklődésre valamint a stégek korlátozott számára való tekintettel, egy pozíción két résztvevő kap lehetőséget, hogy bizonyítson.) Szóval Ötvös Zsolti jelezte, ha már így alakult a szitu, foglaljunk el ketten egy helyet. Legalább ne unatkozzunk a hosszú peca alatt! Örömmel el is fogadtam az ajánlatot, így készültünk június tizenkettedikére. Aztán, ahogy az lenni szokott, az idő előrehaladtával a feszültség egyre fokozódott, teltek a listáim a feltétlenül szükséges dolgokkal. Egyre gyakrabban lett téma a fórumon a találkozó. És sajna, szintén szokás szerint, kezdtek fogyni a potenciális résztvevők a jelentkezési listáról. Ezért is volt olyan nagy öröm, hogy Boylee Barátom jelezte, mégis megtisztel minket jelenlétével, és ha már úgyis arrafelé van dolgom, bekéredzkedik mellém útitársnak. Az előzetes tervezgetések során meg is egyeztünk, hogy már pénteken, munka után leruccanunk a helyszínre, hogy ne hajnalban kelljen kapkodni, és persze hogy kipihenten vághassunk a maratoni pecának.

És lőn! A hét utolsó munkanapjának estéjén, teljes menetfelszereléssel megpakolva vártam, hogy Cimborám is teljesítse aznapi penzumát. Este kilenc környékére sikerült bepaszírozni az ő cuccait is a hátsó ülések előredöntésével maximális kapacitásúra növelt csomagtartóba. Nem volt egyszerű feladat, de kit érdekelt ez már, mikor suhanhattunk a cél, a böszme jószágok fárasztása, a remek társaságban eltöltött hétvége felé?! Már ránk sötétedett, mikor az M5-ösön kényelmes utazótempóban faltuk a kilométereket.

Ekkor a Kaporszakállú nagy mókamester, hátradőlve kényelmes rendezői székében lapozott egyet a forgatókönyvben, és látva a következő eseményeket, minden bizonnyal felvonta a szemöldökét. Mert ugye, ilyenkor kell valaminek történni! Történt is.

Valahol Ócsa környékén járhattunk, amikor egy koppanó hangot követően egymásra néztünk. Ez mi volt? Joggal hihettük volna, hogy egy kő verődött fel valahol az alváznak, de a gázadásra felsivító, fütyülő hang rosszabb kimenetelt sejtetett. Még ugyan reagált az autó a gázpedál parancsainak, de mintha a ménes fele szétszéledt volna, egyre fogyott belőle az erő. Reméltük, hátha Ibolya (A verda ugyanis napi szinten szolgál, csoda-e ha megszemélyesül? Nevét pedig „ocean blue" színe után kapta.) képes még minket a hátralévő harmincegynéhány kilométeren elvinni! De reményeink a valóság hamvába hulltak. Azért hősies kitartással még begurult velünk a legközelebbi, jelesül az inárcsi pihenőbe, de ott aztán egy ENGINE SYSTEM FAULT üzenettel szenderült kómába. Ez derék! A „Most mi a ... csináljunk?!" érzést legyűrve elkezdődött a telefonálgatás, intézkedés. És bár lenne mit mesélnem a szociológiai tanulmánynak is beillő, idegen kultúrákkal való találkozással fűszerezett, homlokráncolós „sárgaangyalos" néhány óráról, amit az autópálya pihenőben töltöttünk, legyen annyi elég, sikerült mobilizálni kicsiny alakulatunkat. A honi márkaszervizek szakértelméről, odafigyeléséről, és gondosságáról is tele tudnék pötyögni pár oldalt, de azt hiszem ez sem tartozik ide most.

Az assistance-tól kapott cserejárgánnyal végül is célba értünk, de az elszenvedett késés áthúzta a sátrazós, rápihenős terveinket. Leültünk hát a kora hajnali tópartra, ahol csatlakozott hozzánk egy közepes kiszerelésű „vadászmester". És hogy a sötétben végképp ne féljünk, belekapaszkodtunk pár doboz hűvös seritalba. Jól éreztük magunkat. De az az élmény, amit ott a frissen vágott gyepen ülve megtapasztaltunk nem írható Mr Alkohol rovására. Történt ugyanis, hogy felkaptam egy maroknyi füvet, és a parttól mintegy fél méterre bedobtam, mondván, én már most megkezdem az etetést. Mindaddig csak egy unott mosollyal honorált, elfuserált poénnak tűnt a dolog, amíg a fűcsomó láthatóan el nem kezdett süllyedni. Áh, biztos csak meggyötört érzékeink játszanak velünk! - gondoltuk, de a következő pillanatban egy formás kerek pontyszáj jelent meg a felszínen, és mintha kísértet lenne, a legapróbb hullámokat sem keltve húzta le a maradék szénát. Na jól van most már! Ha nem ugyanazt láttuk volna mindketten, lehet hogy csak egy vízióként éljük meg mindezt. A nagy pontyok éjjel, a parttól kéznyújtásnyira, a felszínről fűcsomókat falatoznak. Nem csodálkoznék, ha ezt a részt a Kedves Olvasó sem hinné el! Pedig így történt.

Egyébként tényleg, mintha az egész eddigi kalandunk egy töltött káposztával terhelt, fülledt nyári éjszaka lidérces álma lett volna. És akkor hol van még a 36 órás verseny?!

Egy szó, mint száz, egy hunyásnyit sem aludva vártuk, hogy a jelenlévők felébredjenek, a többiek pedig befussanak a hajnali kezdésre. Így is lett. Letudtuk a sorsolást, becuccoltunk és kezdetét vette a verseny.

Apropó sorsolás. Zsoltit neveztem ki a sors, legalábbis a sorsunk kezének. Sikerült is az áhított túlpartra húznia. 13-as stég. Neeem, nem vagyok babonás. Legalább is, akkor még nem voltam. :o)

Így utólag inkább nekem kellett volna húzni. Már akkor, ... hazafelé. Mert, ha pár szóval kellene jellemeznem a következő 36 órát, akkor ilyenek jutnak eszembe, hogy „katasztrofális", „nehezen emészthető",  „hihetetlen", „éntöbbetnemhorgászok".

Ja, és még az „elátkozott". Mert nem csak a lejutásunkra volt ez a jelző találó. Miután elfoglaltuk a helyünket a rontás csak velem maradt, Boylee kibújt alóla. Még pontosabban Zsoltival és velem. De hogy érthetőbb legyek elmesélem, mennyire nem sikerült halat fognunk, legalább is értékelhető halat. (Mert most a sok kifogott keszeg, kárász nem ért, csak a pontyok illetve amurok kerültek mérlegelésre.)

Majdnem semennyire sem. Pedig annyira felkészült voltam, hogy kétszer kellett fordulni, míg behordtam mindent. Etetőanyagokból vagy 6-7 féle. A csalikat össze sem számolom. És minden hiába. Zsolti is bizonyította már nem egyszer, hogy van fogalma arról, mi is az a halfogás, de Neki sem sikerült eltalálni a tutit. Mindezt úgy, hogy közvetlenül mellettünk Fabók Sanyiék Mesébe illő módon húzták a pontyokat. Ha ez nem lenne eléggé idegőrlő, tudtommal ugyanazt a csalit használták, mint amit mi is. Ba'meg!

Kínomban néhányszor körbesétáltam a tavat, szomszédoltam, fotózgattam. Nem szeretnék túlzásokba esni, de mintha kicsit zavart volna ez az eredménytelenség.

Egy picit.

Egy iciri-picirit.

Szerencsére jött a közös ebéd, amikor ugyanannyi halat fogtam, mint a többiek! És a kosztra sem volt panaszom. De aztán vissza kellett menni a helyünkre. És jött a délután, aztán az éjszaka. Napközben a legyek nem hagytak pihenni, az éjszaka viszont a szúnyogok voltak elviselhetetlenek. No problem! Felöltöttem vietkongos hálós fejfedőm, felvettem a kabátot, zsebre dugtam a kezem, ... és asszem kicsit elszenderedtem. Talán valami miatt fáradt lehettem? A szúnyogok elleni védelmi rendszerem gyenge pontjairól csak a reggeli vakaródzás adott bizonyosságot. Valószínűleg kivehettem a kezem a zsebemből, mert ujjanként 10-20 apró viszkető pötty lett rajta. A bokáimon pedig a kelleténél vékonyabb zokni bosszulta meg magát. De a fülcimpáimon hogy lettek csípések? Ja, valószínűleg hozzáért a hálóhoz, és a szemfüles vérszomjasok átböktek azon is.

Jogos lehet a kritika, hogy aki éjszaka horgászni megy, az ne picsogjon ilyenekért! Lehet, viszont ha akkor jön elő valaki ilyen kritikával, akkor átharapom a torkát! 24 óra alatt 1, azaz egy darab 70 dekás ponty több mint elkeserítő eredmény, ebben egyetérthetünk!

De új nap, új remények!

Valahol, valakinek ..., mert nekünk Zsoltival nem igazán. Most már csak a becsület számít. A versenybe beleszólni úgyis reménytelen. Keverek újabb adag etetőanyagot, próbálok ismét valami újat felkínálni a horgon, hátha. De nem. Marad hát az árnyékban pilledés, és az újabb életmentő ebéd. Az ásványvíz hőmérséklete is inkább a majdani kimeneti melegségéhez tendál. Álmos, nyűgös vagyok. Mit keresek én itt egyáltalán? Aztán hoppá, kapás! Jaj, de jó érzés!

Aztán megint. Most mi történt? Eddig is ugyanezzel csaliztam. Mindegy, most már nem agyalok, csak élvezem, hogy jönnek a pontyok. Persze nem szaggatnak szét, csak úgy óvatosan, de azért jövögetnek.

Vége lehetne már! Aztán Gáborék megszánják az elcsigázott társaságot, és 35 órást kanyarintanak a 36 órásból. Végre vége!

Persze ilyenkor jön a kegyelemdöfés, az elpakolás, de ezt már szinte zombiként letudja az ember.

Eredményhirdetés.

Sokan már nincsenek itt. Nem értem.

Fogtam mindössze öt pontyot, 6,54 kg összsúlyban. Ez elég volt ahhoz, hogy a végére talán élvezzem egy kicsit a horgászatot, és hogy jól leégjen a vállam, hátam, de ahhoz nem, hogy a szektordobogó képzeletbeli legalsó fokára állhassak. 16 dekával lemaradtam a bronzéremről.

Sanyi ennek a tízszeresét terelte partra.

Én már semmin sem csodálkozom.

Lapzárta előtt érkezett a hír, hogy visszavágó lesz augusztusban. Ismét csak nem kérdés, MEGYEK! Aztán a pontos időpont ismeretében mégsem. A családi nyaralás mégiscsak szent. Most szomorkodjam, vagy legyek hálás? Egyáltalán, normális vagyok én? :o)))))

Vége az első felvonásnak. (Taps?)

Szöveg (és a fotómodell): Ivády István
( Duba)     

2010. július 12.